A „babajkák”

Debrecen belvárosában és külső részein (mondjuk úgy, peremvidékén) járva, ha az ember kevésbé gondterhelt, és gyalogol, netán kerékpározik, felpillantva az égre vagy a fogyatkozó, de éppen még meglévő fákra, minden évszakban felfigyelhet a madarakra. Vannak olyan fajok, amelyeket szinte mindenki ismer, és vannak olyanok, amelyeket csak a madarászók. Néhány madárra csodálattal tekint az emberek egy része, másokra utálattal, néhányukat gyakorta látjuk, másoknak viszont nem is nagyon tudunk a jelenlétéről. Sorozatunkban róluk lesz szó.

Házi veréb

Mezei veréb

A téli hónapokban a város nem hangos madárdaltól, leginkább csak a varjak károgását lehet hallani, de a bokrokban, fák ágain vagy a levegőben azért láthatunk kisebb-nagyobb madárcsapatokat. A legtöbbször a városban is szem elé kerülő kismadár a kevéssé kedveltek közé tartozik, piacok környékén különösen nagy számban figyelhető meg és igen szemtelennek tartják. Ez a házi és a hozzá nagyon hasonlító mezei veréb. A jellemzően csapatosan mozgó és csapatosan táplálékot kereső verebek csivitelése egész évben szüntelen, télen bokorról-bokorra repkednek, és miután a városi életmódhoz rendkívül jól alkalmazkodtak, tulajdonképpen egyeduralkodók ezen a terepen. Nálunk magas az egyedszámuk, de tőlünk nyugatabbra fogyatkozóban vannak, ezért a mezei verebet nemrégiben védetté nyilvánították.

Széncinege

Az apró kis énekesmadarak közül (madarászok körében gyakran babajkaként emlegetik őket) télidőben több szintén csapatosan jár. Ahogy hűlni kezd az idő, megjelennek a városban máskor is előforduló vendégek, a fekete sipkás, sárga tollú széncinegék, időnként kékcinegék, és bár láthatjuk a táplálék után kutató madarakat itt-ott pihenni egy-egy fa ágán, ha többet is szeretnénk látni és főként más fajokat is szeretnénk megismerni, madáretetők környékén érdemes keresni őket.

Kékcinege

A hazai gyakorlatban nem csak a humán segítségnyújtásnak van évszázados hagyománya, hanem a madarak ilyenfajta gondozásának is. Legnevesebb természettudósaink egyike, Herman Ottó A madarak hasznáról és káráról című 1908-ban már harmadik kiadását megélő munkájában részletesen bemutatja, milyen a dúcetető és a kis etető (ablakon), amit ma ablaketetőnek mondunk, és mint a madárvédelem alapjainak egyik tétele, azt is leírja, miként és mivel etessünk, „nehogy éhen hajtsák ártatlan fejöket szárnyaik alá”.

Tengelic

Tengelic

Azok közül, akik lakóhelyük miatt megtehetik, sokan tartanak fenn saját madáretetőt. A hó megérkezése előtt az etetők körül napról-napra érezhetően nagyobb lett a nyüzsgés, sok helyen húszas-negyvenes csapatokban jelentek meg a „piros arcú” tengelicek, amiket a népnyelv stiglincnek mond a „licc-telicc-telicc-stigelicc” hívóhang után.

Erdei pinty

A tengelicekkel jól megférnek az erdei pintyek. A verébnagyságú, de attól hosszabb farktollú pintyőke szárnyának mintázata mindkét nemnél hasonló, de amíg a tojó tollai a mellén és hasán krémszínűek, a hímeknél ez a tájék sokkal színesebb, vöröses, fejüket pedig kékesszürke toll borítja. A nálunk költők egy része délebbre vonul, a télen itt kóborlók inkább északról érkeznek.

Zöldika

Tengelic és zöldike

Ezekben a vegyes csapatokban látható még időnként néhány zöldike. Nem nehéz kitalálni, hogy nevét zöldes tollruhájáról kapta, amit a szárnyán és farktövénél sárga foltok törnek csak meg. Velük ellentétben van néhány magányos apróság is, ilyen a vörösbegy, de mivel ez a barna szárnytollú, vöröses torkú faj nem vonul, inkább költőhelye közelében marad, ott keres magának eleséget.

Tengelic és zöldike

Vörösbegy

A madarak etetésének egyébként a jótéteményen kívül a másik fő oka, hogy amíg ők esznek, mi gyönyörködhetünk káprázatos színeikben megfigyelhetjük viselkedésüket, szokásaikat. Ezt már talán csak érzelmi okokból szokás hozzábiggyeszteni, de ki tudja, talán tényleg így hálálják meg a gondoskodást.

(A sorozat következő részében a madáretetésről és a különböző fajok táplálkozási szokásairól lesz szó.)