Czakó Bori betegsége

.

Van nekem egy nyavalyám. Velem született. Ilyen volt az öreganyám is, erről az ágról ezt szülik az anyák a gyerekeikbe, aztán bánkódnak miatta. A családom fájának másik ága vadabb hajtású, ott pirosabban pezseg a vér, gyorsabban jár a kéz. Erről az ágról lomhán, szelíden, mint a fűszagban kérődző tehenek, ráérősen, mint a vasárnapi húsleves fővése. Hiába a sok patikaszer, az efféle bajságot nem gyógyítja semmi. Az ember ezzel kel és fekszik, ezzel öltözködik, ezzel fésülködik, ken kenyeret, köti be a fűzőt a cipőjén, és viszi el a postát. Ezzel jár és újra kel. Ez az én nyavalyám, ez az én gyenge szívem olyan, aminek nincsen képlete a tudós magiszterek előtt, hiába a hosszú kórlajstrom. Ezzel az én gyenge szívemmel lehet élni, akármeddig, csak néha félek, elhallgat. A szívnek az ilyenféle fájásától nem szorul össze a tüdő és préselődik ki a levegő. Ettől a fájástól csak időnként kikopik a világból a szépség, és olyankor elhalkul a dobogás. Akkor csak a hosszú csend van. Azután fáradtság. Olyan rettentő fáradtság, hogy nehézkessé válik tőle a járás. Nekem az arcomra van írva, hogy gyenge a szívem. Tudom is, de nem tehetek ellene. Kiskoromban az arcomra volt írva az is, ha kívánós szemmel néztek. Olyankor hajnalpírlepkék szárnyai suhintottak meg, hogy elhessintsem őket. Volt már, aki kinőtte az ilyesmit, de van, akinek felnőtten is megmarad. Nekem megmaradt, engem ez már el nem hagy. Ej, Czakó Bori, bár kinőtted volna! Nem fájna annyit ez a te gyenge szíved, nem lassulna a dobogás, nem kívánkoznál volt nincs öreganyádhoz, nem sóhajtoznál naphosszat, ha elővesz a kórság. Tudom ám én, hogy van ennek gyógyírja. Tudja azt minden ember szülötte. Mégis van, aki kinövi, és valami mozgásban tartja akkor is a testet, löki, pumpálja a vért, a nedveket. Valami, csak nem tudjuk, mi. Aki kinövi, az már mástól fél, pedig lehet, ha nem az elhalkulástól fél, végleg elkopik a szépség. Azután már csak az űr marad, és végül lelassul, majd megáll a szív dobogása.