Nemzethalál és fitness
Szobrok talapzatát emelte a költészeti fesztivál

vagy.hu  |  2006.04.13.  |  M. László Ferenc, Bartkó Péter Szilveszter
A kortárs magyar irodalom élvonalát Debrecenbe hozni, megmutatkozási lehetőséget teremteni a méltánytalanul elhanyagolt költészetnek. Kulturális de-cent-ra-li-zá-ci-ó – így, tagoltan, didaktikusan. Ránk férne. Csakhogy egy folyóiratnak sem tesz jót az összefogó ötlet, abroncs hiánya, hát még egy állítólag küldetéssel bíró rendezvénynek. A kampány hevében alig észrevehető negyedik költészeti fesztivál (április 5-6.) azt mutatta, hogy az igen különböző ízlésvilágú irodalmi kurátorok által (Aczél Géza, Görömbei András, Varga Pál) talán túl sok kompromisszummal összeállított program nem éppen a színvonal érdekében működik, s nem éppen a magyar költészet mai, aktuális tereiben folytat diskurzust. Mentségként legyen mondva, hogy fogy a szűkebben vett élvonal, így természetes, hogy megjelennek a szerényebb és korszerűtlenebb hangok is. Ha halványan fel is sejlett némi koncepció – közösségi identitás és irodalom –, megnyomorította a nemzeti mazochizmusba torkolló keserűség, és romokba döntötte egy fitness költő(nő).
Vajon mit tudunk a hazai irodalom és a szocialista rendszer összetett és bonyolult viszonyáról? Milyen eszmei viszontagságok közepette formálódtak az 50-80-as évek idején a különféle irányzatok, a hatalommal kötött kompromisszumok mennyiben és hogyan alakították a népiek és az urbánusok világképét? Kibeszéletlen, tisztázatlan kérdések, és akkor még szóba sem hoztuk a határokon túl, kettős presszió alatt élő magyar értelmiség helyzetét, és még fel sem vetettük, hogy az a nyomorúságos világ mit hagyott az új nemzedékekre örökségül, még fel sem merült, hogy mi a teendő ezzel a felemás örökséggel. Hogyan lehet továbblépni, frusztrációk nélküli, megtartó identitást teremteni, szembenézni, s ha kell, a megkövesedett, mozdulatlan – mennydörgő hangú – tekintélyeket egy picit odébb tolni? Jelentős kérdések, és ember, rendező legyen a talpán, aki a jelenlegi polarizálódott, hisztérikus kulturális közegben kockáztatni mer. Az idei költészeti fesztivál nem kockáztatott semmit, sőt, magasabbra emelte a szobrok talapzatát.

Maradt a pátosz

A határon túl szűk a mozgástér – miként Szilágyi István nemrégiben a Regényünnepen fogalmazott: sok a tehetség, kevés a jelentős mű –, a reflektálatlan tekintélyelvűség pedig mindenre rátelepszik. Márpedig idő van, a fojtó légkör, az egysíkú mitológia (Erdély-, Felvidék-, Vajdaság-mítoszok) mindent elural, az erős, de nyitott identitásra alapított közép-európai kulturális párbeszéd takaréklángon ég, kialszik. A költészeti napok meghatározó témája a határon túli magyar irodalom mai helyzete volt, s – ismerve a meghívottak (Gál Sándor, Lászlóffy Aladár, Farkas Árpád) és az ötletadó, Görömbei András irodalomtörténész felfogását – az előre sejthető volt, a kényes kérdések ismét elmaradtak. Maradt az egyre üresebben és hamisabban kongó pátosz.

Vajon milyen kapaszkodókat adhat ma a szlovákiai magyarságnak Gál Sándor költészete? A minden sorára rátelepedő keserűség, a múltrendszerbeli kisebbségi létérzés továbbélése alap lehet-e a felvidéki magyar önazonosság kiépítéséhez? Gál felolvasása, majd a Görömbei vezette disputa még a problémák felvillantására sem adott lehetőséget. A gyér számú közönség előtt zajlott beszélgetés belefulladt a középszerű stiláris eszközökkel felvázolt nemzethalál-tragédia nyomorúságos világába. (Mert Loki meccs ide, a miniszterelnök-jelöltek tévés vitája oda, az idei fesztiválnak küldetése volt ugyan, de közönsége nem. A téma fényében furcsa ez az érdektelenség egy állítólagosan jobboldali, nemzeti érzelmű őrvárosban, egy erős küldetéses szemléletű irodalomtanszékkel bíró egyetem közelségében.) A kisebbségi rezervátumlét leegyszerűsít, a közösség vélt vagy valós sérelmeibe való bezárkózás korlátolt mitológiákat termel ki magából, mely színpadias és érzelgős, de valljuk be, megtartó ereje a nullához konvergál. Költői megformálása pedig könnyen közhelyekbe torkollik. Ezt vonhattuk le tapasztalatként Gál Sándor felolvasásából. Csak remélni tudjuk, hogy ma szlovákiai magyarnak lenni több mint, amit elénk tárt. Erről talán a pozsonyi Kalligram széles és sokszínű szerzői gárdája, az interetnikus kulturális diskurzusra törekvő szerkesztők világlátása tudna hitelesen beszélni. De ők nem kaptak meghívót.

Magyarnak magyar a farkasa

Messze gazdagabb poétikai eszköztárat villantott a színes asszociációkról, az avantgárd törekvéseiről ismert és elismert kolozsvári Lászlóffy Aladár. Szellemes formanyelve, fanyar humora, az önirónia ereje mai napig szerethető tekintéllyé avanzsálja a fiatalabb erdélyi korosztályok számára „Ali bácsit”. Jelzi, a romániai magyarság több mint egy jól berendezett, halálszagú panoptikum, melynek népviseletbe öltöztetett bábuin elkesereghet a Trianon-traumában szenvedő anyaországi magyar. Görömbei András kérdésére, hogy miként látja az erdélyi kultúra mai állapotát, Lászlóffy disztingválni próbál, állítja, semmi sem fekete-fehér, még az erdőn túl sem. „Lehet melodramatikusan fogalmazni, lehet hurráoptimizmussal lenni”, de a helyzet ennél bonyolultabb. Merthogy a megosztottság forrása Budapesten van, ahonnan tönkreteszik még a határon túliakat is – utalt a december 5-i tragédiára. „Van-e még farkasa a magyarnak a magyaron kívül?” – tevődik fel a költői kérdés a költő megfogalmazásában. Tegyük hozzá, azért jó, hogy már ott tartunk, hogy nem kötelező a népfrontos egyetértés, még az oly fontos ügyekben sem, mint a nemzettudat. Hogy már Erdélyben is engedélyezett az önazonosság többszólamúsága – távol Budapesttől.

Hízik a magyar nő

A nemzet többszörös elsiratása után valósággal szétrobbant a patetikus (már-már patologikus) légkör egy extravagáns költőnő, Karafiáth Orsolya színpadra lépésével. A beszélgetőtárs professzor áthangolódása kezdetben nehézkesen haladt – azért mégiscsak nagy váltást jelent a nemzethalálról áttérni a fitness költészetre –, de rövid percek alatt belejön a játékba, felülmúlja önmagát. Veszi a lapot, borúra derű. Karafiáth jelenléte, minden megmozdulása provokatív happening. Ahogy szokta, adja a buta naivát, akinek „nehezére esik megszólalni a sok okos férfiember után”. Beszámol arról is, mennyire aggasztja a hízása és öregedése, micsoda trauma, hogy megjelentek az első ráncok a szeme alatt. És valóban, ez is komoly trauma a nemzettragédia mellett, után. A költészeti fesztivál „koncepciója” darabjaira hullik a feminista provokáció hatására. A felnagyított és az önmaga paródiájába forduló női kacérság életszagot lehel a Kölcsey Központ báltermébe. Jó lenne huzamosabb ideig élvezni a polgárpukkasztó hangulatot, de az első nap hamar, másfél óra alatt lepörgött. Aki sietett, még elérhette a tévés vita végét vagy ismétlését. Állítólag nem volt kevésbé unalmas.

Trianoni keserves

Eddig azért más volt, eddig megszoktuk a sok embert, a kíváncsiakat. Most ebből alig maradt valami. A második napon a szervezők láztól hevülten terelték a maroknyi közönséget előre, közel a pódiumhoz, eljátszani, mintha többen lennének. Balga hazugság. De kinek? S csak idővel döbbent rá az ember, hogy nem véletlen a kongó terem, az üres asztalok, a megmaradt pogácsák és a mindent átitató enerváltság. A második félidőben is érezhető, hogy idei felhozatal szerényebb. Valójában a szervezők tették ki az aktuálisan érdeklődők felét, ebben a családias közegben kaptak hangot a versek.

Farkas Árpád nyitott. Saját néhány röpke kommentárja után hamar világossá vált, hogy ideológiák rabságába szorult elkeseredett verselőt hallhatunk. Elkeseredett, mert az általa érzékelt s látott világ nem esik egybe ideológiáival. S persze, ilyenkor mindig a világ a hibás. Mindenért. A butaságért is. Ez adhat okot keserűségre. Persze, ennek is megvan a jó oldala: inspirálja a verset, a versírást. A morál, a mindenek fölött erkölcsös tiszta ember póza, értékek utolsó őrzőjének falakba ütköző szólama. Szenvedésekkel teli léthelyzetek, összeomlás, felemelkedés, kollektív líra. Farkas Árpád Vízözön című versével kezdte, társadalmi metaforával. Két vers között némi nosztalgia a keserű múltról, Trianonról meg arról, hogy a határok ne légiesüljenek, hanem tűnjenek el. Mondta ezt Farkas Árpád önnön határai börtönében.

Mágikus-misztikus közegben

Aztán egy izgalmas színfolt. Gergely Ágnes igazán jó verselő, jó versek, rövid kommentárok múlt időkről, múlt időben. Kijavítja beszélgetőtársát (a második napon már nem Görömbei András moderált), hogy ő nem költőnő - költő. Igaza volt. Elmesélte, hogy amikor először Londonban járt, halkan beszélt a szállodában. Beidegződésből, mert poloskákhoz szokott. Aztán egy idő után már nem törődött velük. Gergely az újholdasok, a modern és a klasszikus irodalmi hagyomány követője. Leplezetlen őszinteséggel támadja a posztmodernt egy paródiaversében. A posztmodern elméletiségét utasítja el, egy olyan nyelvet, amit ő nem beszél. Egy másikban régi szerelemről, csömörről, egy vágyott toledói nászról szól. Gergely Ágnes felolvasása mindazonáltal olyan összeszedettségről tanúskodott, mint a versei. Elegáns forma, kifinomult stílus. Volt is hangjában valami, ami mágikus közegbe terelte a szavakat.

Végül a rangidős Vasadi Péter zárta a sort. Líranyelvét az ő interpretálásában nehezen foghatta a közönség, szövegei komolyabb küzdelemre hívnak az egyszeri hangzásnál. Vasadi a felolvasás monoton, nehezen követhető ritmusából nehezen tudott kiszakadni, de absztrakt beszéde a hitről és napi csodákról végszónak beillettek.

(Fotó: Nagy Ágnes Katalin)