 |
|
|
| |
| VOX |
| Hol töltené legszívesebben a nyári szabadságát? |
|
|
|
|
| |
|
| |
|
| |
|
| |
|
|
|
|
|
SZIGORÚAN NYILVÁNOS! |
|
|
|
|
|
|
Az eltűnt bizonyosság nyomában
Radnóti Sándor: „a kultúra sokrétű és plurális”
vagy.hu | 2006.12.14. | Bartkó Péter Szilveszter
|
 |
Küldje el ismerősének |
 |
Levél a szerkesztőnek |
 |
Nyomtatóbarát változat |
Nem szobatudós, nagy debatter a szellemi pástokon – ezt mondják róla, akik mondhatják: kortársai, kollégái, egyenrangú vitapartnerei, méltó ellenfelei. Radnóti Sándor a „tanítványok tanítványaként” a Lukács-óvodából akkor tűnt fel a debreceni közbeszélgetések színterein, amikor mestere és barátja, Vajda Mihály tanszéket alapított a Kossuth egyetemen a rendszerváltás tájékán. Azóta lényegében folyamatosan jelen van, legutóbb az Alföld-díjért jött.
|
|
|
|
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Széchenyi-díjas professzorával beszélgethettünk volna sok mindenről. Szenvedő misztikusokról, költőkről, írókról, ízlésről, álszentekről, a demokratikus ellenzékről, Bős-Nagymarosról vagy akár az őszödi beszédről, melyről utóbb heteken át tartó vitát provokált. Azoknál a művészetfilozófiai kérdéseknél maradtunk, amelyek a művészetek és tudomány határvidékein szívesen kalandozó esztétát manapság leginkább foglalkoztatják.
Van-e képi fordulat?
- A kultúrák történetét figyelembe véve, úgy tűnik, hogy a szóbeliséget leváltó írásbeliség vezetett rá a szöveg és a kép különbségére. Sokáig a nyelv elterelte a figyelmet más médiumokról, ugyanakkor ma már vannak elméletek, amelyek a képiség fordulatáról beszélnek. Mennyire radikális ez a fordulat? Hihetünk-e azoknak az állításoknak, amelyek azzal riogatnak, hogy a vizualitás, a vizuális nyelvtípusok (film, reklám, internet stb.) előretörése miatt kevesebben olvasnak?
- Ez nagy vita. Amint a probléma felmerült, elkezdtek gondolkodni a kép történetén. Erős elmélet állítja, hogy a 18. században következett be az az írásbeli fordulat, amely előtt sokkal nagyobb szerepe volt a képnek, mint a szövegnek. Ma újból több információt kapunk képeken, piktogramokon stb. keresztül. Kétségtelenül azok közé tartozom, akik ezt aggodalommal figyelik. Van, aki azt tartja, egyszerűen más a képi és más a szöveges információhoz való viszonyunk. Vannak a képi fordulat bekövetkeztét is vitató – a Mitchellétől eltérő – egyéb teóriák, melyek szerint szó nincsen radikális fordulatról.
- Ön mégis úgy vélekedik, aggodalomra adnak okot a világunkat és az ember érzékelését befolyásoló vizuális jelenségek.
- Mondok egy saját példát. A Holmi folyóirat szerkesztőjeként szerkesztőtársaimmal együtt kezdetektől tiltakoztam az ellen, hogy a lapba képeket rakjunk. Rettegünk attól, hogy egy kép megjelenjen a lapokon. 16 éve szerkesztjük a lapot, újra és újra megjelenik az igény, legyenek benne illusztrációk. Az illusztráció pedig nem egyszerűen azt jelenti, hogy ugyanazt a problémát valaki képben előadja, a kép gyakran primer információvá, elsődleges elemmé válik. Ettől elzárkóztunk. Másnak kell megítélni, ez jót tesz-e a lapnak vagy sem. A Holmi ilyen értelemben konzervatív: nem lehet más képi utalást látni, mint a címlapján egy baglyot, amely a bölcsesség tradicionális jelképe, másrészt magyar bagoly, amelyet a Szépművészeti Múzeum antik gyűjteményéből válogatott számunkra Szilágyi János György. Persze, a szövegnek is van képi információs tartalma, nem lényegtelen például, hogy mit szedünk dőlt betűvel, s mit nem. Nem közlünk képet, s ezzel azt az erős opciót rögzítjük, hogy a szöveg révén akarunk közölni.
- Gondolják, hogy a kép ilyen jellegű elutasítása eredményes lehet, vagy mindössze szimpla jelzés?
- Nem tudom, mennyire hatékony, mindenestre a kultúra sokrétű és plurális. Természetesen ennek is helye van. Ha oktatói tevékenységemet nézzük, azt látom, az információ, amely az inernettől és képeken keresztül jön, felszínes, tagolatlan és hierarchizálatlan. Veszedelmes tévedés azt hinni, hogy az internetről megszerezhető ugyanaz az a tudás, mint a könyvekből.
- Gyakori az aggodalom, de az olvasói szokások valóban megváltoznak az internet miatt?
- Kétségtelenül elképzelhető egy ilyen forgatókönyv, de nem akarok, és nem is merek jósolni. Evidens tapasztalat ugyanakkor, hogy az én generációm, amely nem volt birtokában a világhálónak, unalmában többet olvasott. Ma az olvasás egyik alternatívája az interneten való böngészés.
Csak a kételyek komolyak
- Egy esztéta, aki erőteljesen van jelen a kulturális életben, milyen többlettudással van felruházva – azon túl, hogy egy alkotás történetével, filológiájával jobban tisztában van – egy átlag műélvezőhöz képest? Mi az a többlettudás, amely a magabiztos ítéletalkotás képességét működteti?
- Komoly kételyeim vannak, hogy ennek a magabiztosságnak akár az írmagja is megvolna. Óvatosság jellemzi a kritikust is, az esztétát is. A magabiztosság elveszett. Elveszett, mert azok az erős előítéletek, előzetes ítéletek, amelyek egy-egy terület kereteit meghatározták, bizonytalanná váltak. Ilyen keret például, hogy mit nevezünk művészetnek. Amíg ez evidens volt, sem a művészek, sem a műértők számára nem ez jelentette a problémát, hanem hogy a kereten belül mennyire értékes művek születnek. Maga a művészet kerete is kérdésessé vált, és ez rendkívüli plusz feladatot jelent a művésznek, akinek saját teoretikusának kell lennie. Ugyanígy plusz feladatot jelent a műértőnek: a kritikusnak, az esztétának, a közönségnek is. Az esztéta, a kritikus annyi előnyt élvezhet, hogy jobban ismeri a művészetek világát jellemző bizonytalansági tényezőket.
- Ez annyit jelent, hogy az esztétának nagyobb felkészültséggel kell rendelkeznie?
- Ez a szakmája, nyilván ezzel foglalkozik akkor is, amikor a nagyközönség mással. Inkább arról van szó, hogy a szakmai felkészültséggel komoly probléma elé kerül. Ha tradicionálisan nézzük, a művészet az, ami a művészet tradíciójába beletartozik. Ami beletartozott, mondjuk, száz évvel ezelőtt, ma kívül esik, s a giccs keretébe kerül. Maga az epigonizmus kérdése is felmerül: nem lehet generációkon keresztül ugyanazzal a problémával foglalkozni. Ilyen a tájkép, a csendélet problémája, amely generációk egymásutánjának adott feladatot. Ha a művészet tradícióján belül akarjuk megérteni a művészetet, akkor megoldhatatlan problémák elé kerülünk. Adott azonban egy alternatíva, hogy ne a tradíció felől nézzük, hanem a mindennapi életből, tehát mi az a mindennapi életben, ami bizonyos módosításokon keresztülmenve, művészetté válhat. Ezt a kérdést tette fel a század elején Duchamp, amikor talált tárgyakat beállított bizonyos kontextusba. Ez már művészetfilozófia, s ez is mutatja, hogy a művész művészetfilozófiai gesztusokat téve, saját teoretikusává lesz.
- Az esztéta, a kritikus képes beleszólni a kánonalkotásba, miközben a művésznek is tisztában kell lennie az adott kor tendenciáival, nehogy egy ma már meghaladottnak tűnő problémát dolgozzon fel újra. Miben áll a kritikus felelőssége?
- Kétségtelen, hogy az elbizonytalanodás miatt az esztéta nemcsak a mű megítélését befolyásolhatja. A kritikus régebben csak megítélt, az ítélőbíró szerepe azonban már elmúlt. A nagy tekintélyű kritikus – némi túlzással – élet és halál kérdéséről döntött a régiségben. A kritikusnak ma nem lehet más feladata, minthogy egyfajta előolvasóként kellő felkészültséggel próbálja rekonstruálni a befogadás útját, és ezt a rekonstrukciót kínálja föl az olvasó, néző, hallgató számára. Ez az új kritikusi feladat. Az olvasó feladata pedig vagy belelépni a kritikai diskurzusba, vagy visszautasítani azt. Ugyanakkor a kritikus ma inkább beleszól a művészetbe, mivel annak keretei nem adottak. Sokszor a művész engedi át a beleszólás lehetőségét, amikor azt mondja, a befogadónak nagy szerepe lesz a műben, amikor ezt mondja, a művész személyisége háttérbe szorul. Vagyis amikor tudomásul veszi, hogy egy folyamatnak részese, de nem iniciátora, nem is lezárója, hanem csak belép a folyamatba. Ebben a lecsökkentett pozícióban a mintabefogadó, a kritikus szerepe megnő, s nagymértékben befolyásolhatja a művészet sorsát.
A szóra bízott gondolat
- Amikor a tavalyi debreceni irodalmi napokon a Holmi folyóirat szerkesztősége mutatkozott be, felvetette a szervizkritika fogalmát.
- A szervizkritika alatt azt értettem, amit a kifejezés is jelent: szolgáló kritika. Az említett előolvasást kínálja fel, de nem értettem bele a fogalomba, ami az imént felvetődött, tudniillik, hogy befolyásolja a művészet sorsát. A’70-es, ’80-as évek magyar kritikája arra számított, aki olvasta a művet, a mai szervizkritika pedig arra, aki még nem olvasta, de akinek úgymond ajánlatot tehet. Mintegy irányt mutat… Most azon gondolkodom, hogy elképzelhető volna-e egy olyan kritika, amely elfogadja a képi fordulatot. Kezdenek elterjedni egy Seebald nevű, viszonylag fiatalon elhunyt német író munkái, kettő magyarul is megjelent; könyveiben nagy jelentősége van a képeknek.
- Nádas is csinált hasonlót a Saját halálban…
- Igen. Persze, a Saját halál nem regény, de az ilyen irányú törekvés érzékelhető nála is. Igaz ugyanakkor, hogy két nagyregényében, a Párhuzamos történetekben és az Emlékiratok könyvében is a szövegre bíz mindent. Noha elvitathatatlan szövegeinek nagy erejű képisége, a szó szoros értelemben mégsem használ képeket. Seebald viszont sokat bíz a képre. Kérdés, hogy ennek mintájára elképzelhető volna-e olyan kritika, amely valamennyit is a képre bíz. Nem lenne előzmény nélküli: Aby Warburg a 20. század elején képalbumokat szerkesztett, egymás mellé tette a különböző pátoszformákat, különböző képi elemeket, amelyek nagyon távolról rokonságban álltak egymással, és azt remélte, ez majd megvilágítóvá válik.
- Ez lényegében reneszánsz örökség, nem?
- Nem meglepő, hogy éppen a reneszánsszal foglalkozó művészettörténész tért vissza ehhez. Néha Walter Benjaminnál is elképzelhető volna, hogy még egy lépés, s a kép átveszi a kritika jelentős részét. Úgy lehetne érvelni emellett, hogy ez nagyon nagy szabadságot, nyitottságot ad a befogadónak, mégis azt gondolom, megmaradnék amellett a kritikaírás mellett, amely a szóra bízza a gondolatmenet kifejtését.
Modern sztárkultusz
- Készülő könyvében leírja, hogy Winckelmann fontosnak tartja az autopsziát, a műalkotással való személyes találkozást, noha esztétikai elveinek megfogalmazását jelentősen nem befolyásolta, sőt, a teóriáiban alapul vett számos műalkotást csak másolatból ismert. Winckelmann nagy vitapartnere Lessing pedig kimondottan mellőzte az autopsziát. Szóba került Benjamin is, aki úgy tűnik, inkább kárhoztatja a sokszorosítást; legfeljebb annyit tart fontosnak megjegyezni, hogy a sokszorosítás révén a műalkotásnak olyan fontos részletei is láthatóvá válnak, amelyek a természetes, optikai látással egyébként nem. A műalkotással való személyes találkozás feltár valamilyen többletet? Érdemes egyáltalán múzeumba járni?
- Lelkes múzeumjáró, kultúrturista vagyok, fontosnak tartom, hogy személyesen találkozzak az alkotással. Ugyanakkor látom azt a csődületet a Mona Lisa előtt, amely a mellette kiállított más Leonardo-műveket alaptalanul háttérbe szorítja. Látom ennek a véletlenszerű sztárképződmény jellegét. A nagyon divatos műalkotások kicsit hasonlítanak a modern sztárkultuszra. Persze, ez felvetheti a kérdést, hogy amikor a műalkotást saját szememmel látom, nincs-e jelen egy vallásos, kultikus megilletődöttség. De szerintem pótolhatatlan jelentősége van, hogy a művel találkozom, s nem mechanikus reprodukciójával. Egyébként Benjamin sokat idézett tanulmánya egyszerre leszólja, s egyszerre affirmálja a sokszorosítást. A film esetében például nincs az eredetiség kérdésének értelme, minden kópia eredeti, vagy egyik sem az.
- Azért a műalkotások eredetiségének kérdése is vitatható. Ha nem vesszük figyelembe az etikai kérdéseket, s egy műalkotásról csak laboratóriumi körülmények között állapítható meg hamissága, akkor nem biztos, hogy van értelme eredetiségét számon kérni.
- Erről sok álláspont van forgalomban. Híres hamisításpélda, amikor a holland Van Meegeren Johannes Vermeer modorában alkotott képeket, s a művészettörténet valóban Vermeer festményeinek tulajdonította. Ma megnézve ezeket a hamisítványokat, nem tudjuk megérteni, hogy a szakemberek korábban miért fogadták el eredetinek. Ez az mutatja, hogy az idő múlásával újabb és újabb generációk nézik, és előtűnnek olyan elemei a hamisítványoknak, amelyek eleve lehetetlenné teszik, hogy az eredetivel összefüggésbe hozzuk. Ebből az a tanulság vonható le, hogy újabb és újabb generációk más és más horizontban látják a műveket. S azok a nem eredeti képek, amelyek a horizont egy pontján egyesülhetnek azzal a régivel, amelyet utánozni akarnak, egy következő generáció számára már nem egyesülnek. Ez a befogadás történetének nagy tanulsága. Ebben az értelemben individuális nagy hamisítványokat hosszútávra lehetetlen alkotni, bár a múzeumokban előfordulhatnak olyan iparművészeti- és sorozattárgyak, amelyek csak technikai ellenőrzéssel leplezhetők le.
- Mégis kérdés marad: az eredetinek van-e plusz esztétikai értéke?
- Mondhatjuk, hogy nem érdekel minket, hogy az alkotás eredeti-e vagy sem, ha szép, akkor szép. De mégiscsak van jelentősége annak, hogy az életművébe be tudjuk illeszteni, és valakinek a keze nyomát őrzi. Pilinszky egyszer azt mondta, elképzelhető, létezik ugyanaz a mondat, amelyet Jézus Krisztus és Oscar Wilde is kimondott, mégis más azt Jézustól hallani, mint Wilde-tól. Ezt a következtetést a művészetre is le lehet vonni. Ha egy művet Rembrandténak vélünk, és beillesztjük az életműbe, rengeteg összefüggést találunk a többi művével. Azért említem Rembrandtot, mert az elmúlt évtizedekben iszonyatos irtás következett be életművében. Számos olyan műalkotást, amelyet évszázadokon keresztül neki tulajdonítottak, ma már nem. Az Aranysisakos férfi című képéről is kiderült, hogy nem Rembrandté. Vajon miért? Az, hogy az arc árnyékba húzódik, és a sisak ornamentikája hangsúlyos, leleplezte a festőt. A mestert – Rembrandt valamelyik tanítványát – nem az ember érdekelte, mint Rembrandtot, hanem a tárgy.
Az alkotásokat pedig be kell mutatni!
- A kortárs műalkotásokkal szemben erős a bizalmatlanság, sokakban felmerül a szkepszis, netán a sznobizmus gyanúja; nehezen tudják kiszűrni, mi értékelhető műalkotás, s mi nem az, mi – fogalmazzunk egyszerűen – blöff. A kritikus milyen fogódzókat talál?
- Ha korábban az állítottam, a tradíció szemben áll azzal, amit a mindennapi életből kiváló művészetnek nevezhetnénk, akkor ez a kérdés feltehető másként is: az-e a hagyományos formája a költészetnek, amit sokan űznek, s amely beletartozik a művészet legreprezentatívabb áramába? Természetesen ugyanez vethető fel a táblafestészetnél is. Ezen el lehet gondolkodni, de mindenkinek korlátozott a nézőpontja és a reflexiója is. Nem tudunk mindenen felülemelkedő nézőpontba helyezkedni. Amikor mint kritikus regényeket, verseket kritizálok, ezt a kérdést nem vetem fel. Ha táblaképekről beszélek, akkor sem. Metakritikai kérdésnek fel lehet ugyan vetni, de így nem tekintem termékenynek. Ha nézőként találkozom videóművekkel – mivel egészen más tradícióba tartoznak, mint amit megszoktam –, azon gondolkodom, meg tudnak-e fogni. Úgy érzi az ember, hogy ezek elrontott filmek, szkeccsek. Amint a nézőjét megragadja egy videómunka, és elkezdi követni, megismeri, felfedezi az új kifejezési forma szabályait. Legalábbis ezt képzeli. A kultúrafogyasztó valahogy így tágítja horizontját. Mások máshonnan indulnak el, de ezeket a gesztusokat, hogy az ember szélesítse alapjait, mindenkinek meg kell tenni.
- A debreceni modern művészeti galéria, a Modem, ahol nemrégiben előadást tartott, olyan ambíciókkal kezdte meg működését, hogy akár nemzetközi terepen is jelentőset produkál, és a fővárosi kulturális életet decentralizálva, regionális művészeti központtá válik. Lát-e esélyt ennek megvalósulására ma Magyarországon?
- Nagyon drukkolok neki, s fontosnak tartom a törekvést. Láttam az Antal-Lusztig gyűjteményt. Csodálom, hogyan jöhetett létre egy ekkora gyűjtemény tele nagynevű alkotók néha nagyon jelentős munkáival. Fantasztikus élmény volt találkozni ezekkel. Nagyszerű dolog, de természetesen hatalmas munka van még hátra: a gyűjtemény tudományosan nincs feltárva, a képek nincsenek felcímkézve. Ki vannak állítva, de hogy melyik mikor keletkezett, hogyan lehet beilleszteni a művész életművébe, még nem ismert. A gyűjtemény tudományos leírásával még adós a szakma. Másfelől a régiók átmennek az országhatárokon, s hogy Debrecen kiterjessze hatását a határon túlra – Ukrajnára, Romániára, esetleg délre – remek terv; nagy izgalommal várom megvalósul-e.
- Tapasztalható hogy a városi galériák a helyi képzőművészetet is előmozdítják?
- Elvileg biztosan. Mintát jelenthet a helyi képzőművészeknek, ráadásul, hogy a magyar művészettörténet egy részét helyben is vizsgálni lehet, nem jelentéktelen lehetőség.
- A hazai magángyűjtemények nincsenek eredetiségvizsgálat alá vetve, legalábbis többen feltételezik, hogy mindegyik tartalmaz hamisítványokat. Amíg ezek felülvizsgálata nem történik meg, lehet-e komolyan venni a kollekciókat?
- Amint felmerül ilyen gyanú, természetesen meg kell vizsgálni. A tudományos feldolgozás, persze, évekig eltart. Nem tartom azonban releváns felvetésnek, hogy addig, míg ez a munka nincs befejezve, a képeket zárják el a nagyközönség elől. Az alkotásokat be kell mutatni, a bizonytalanságokra pedig rá kell mutatni. Természetesen minden magán- és közgyűjteményben előfordulhatnak eredetiségüket tekintve kétes képek, de ezt nem tartom súlyos problémának. Sokkal örvendetesebb, hogy a gyűjtemények láthatók.
|
|
|
|
|
|
| |
|
 |
|
|
|
|
|
Mit tehetünk önmagunkért?
|
| IGEN BÉLA MEGVAGYUNK!
AZ ÉVEK CSAK TELNEK-TELNEK , EGYHANGUAN, DE CSAK ELJŐ AZ IDŐ , MOSTMÁR HAMAROSAN , AMIKOR AZ ÁLORCA LEHULL , ÉS MINDENKI MEGMUTATJA A MAGA VALÓJÁT. ESETLEG TEHETSÉGÉT VAGY TEHETETLENSÉGÉT. EBBEN CSAK AZ A SZOMORÚ, HOGY AZ ÉVEK ELFECSÉRELŐDTEK, SOK SORS ESETLEG ILLUZIÓ, HOGY LEHET MÁSKÉPPEN ÉLNI , ELVESZETT!
IGAZA VAN GYURCSÁNYNAK ELKÚRTUK, DE MINDANNYIAN!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! ... |
| 2010.01.14 07:57:35 |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
| |
"„Minden korosztály más…”..." |
|
|
|
